Életkép egy 59 éves, húsz éve megvakult nő hétköznapjaiból

A tegnapi nap, csütörtök lévén az ebéd elhozása ismét az én feladatom volt.

Látó embernek ez oda-vissza maximum 10 perc, nagyjából 200 méter a táv. Számomra közel egy órába tellett és kissé kalandosra sikeredett.

Nekikészültem hát, felöltöztem, kezemben az éthordó, mellette egy szatyor, bot a másik kézben és indulás. Az égiek kegyesek voltak, mert addigra elállt az eső. Egészen jól haladtam a virágboltig – csak a pizzéria előtti dézsás növényekkel kellett megvívnom szokásos közelharcomat. Azt előre sejtettem, hogy a gázrobbanásos ház miatt valahol majd át kell mennem a másik oldalra és azt próbálgattam, hogy hol tudok viszonylag könnyen lelépni, s hol nem parkol autó. Ekkor az első segítőm, egy hölgy átszólt a másik oldalról, hogy egy nagy betonkocka van előttem, vigyázzak. Le is tettem az átkelésről, mert a mellettem elhaladó emberek beszélgetése irányából arra következtettem, hogy ők nem kerülnek, tehát szabad a pálya a járdán. Továbbindultam.

Második segítőm egy udvarias idősebb úr volt, aki vállalta, hogy ő elkísér a Márti kifőzdéje ajtajáig, ahová már egyedül zúdultam be.
Kikértem a menüket, vettem desszertet is. A tulaj mondta, hogy hagyjam ott a táskát és áttoloncolt a pékségbe, majd elrohant, mert sokan voltak a boltjában.

A következő emberbarát egy vásárló hölgy volt, aki kisegített a pékségből, addigra a Márti visszafutott és irányba akart állítani, de ő nem tudta az én titkos tervemet: elmegyek a zöldségesig. Ezt már jól kitaláltam előre magamnak. A kifőzdés hölgy így –bár kételyek között- elengedett, s elindultam negyedkiló kenyérrel és két kiflivel a szatyromban az új világ felé.

Itt követtem el az első hibát. Azt hittem, ha egyenesen megyek, akkor a Király utcán  a középvonalon haladva egyszercsak elérek a zöldségesig.

Na jó, de mi az, hogy egyenesen?

Mentem, mentem, végre falat találtam és szorgalmasan haladtam, lassan, hogy ne legyen baj. Egy kellemes férfihang szólított le, kérdezvén, hogy segíthet-e valamiben. Mondtam neki, hogy a zöldségest keresem, de ő ragaszkodott hozzá, hogy abban az utcában ilyen nincs, csak a főutcán. Kiderült, hogy a nagy „egyenestartás” során elkanyarodtam valamelyik oldalutcába, hogy melyikbe, ezt örök homály fogja fedni, mert az úriember visszavezetett egészen a zöldséges bolt ajtajáig , majd sebesen elillant. A fiatal eladóhölgy türelmesen összeválogatta amit kértem, gondosan felülvizsgáltuk a sárga- és fehérrépa készletet, a hagymákat, zellereket, karalábékat és gyümölcsöket.

Csak miután fizettem, akkor jöttem rá, hogy egy kicsit nehéz a szatyor, de aki egyszer bedobta a kétforintost, az hallgassa a zenét…

Kijött velem a lány az utcára, betájolt, csak az volt a baj, hogy látta, hogy egy kicsit távolabb egy behemót teherautó vigyorgott és azt valahogy nekem el kellett volna kerülnöm. Szegény lány nem merte otthagyni a boltot, ám elengedni sem volt szíve, ezért leszólított egy 30-as férfit, hogy segítsen át a problémán, s ő örömmel vállalkozott a feladatra.  Nagyon kellemes, barna bajszos hangja volt, megosztottam vele elképzelésemet, hogy terveim között szerepel a macskaköves rész kitalálójának nyilvános deresre húzása, valamint az, hogy rendelek 3 köbméter betont és egy csöndes szombat délutánon oda leboríttatom és elsimítom. Szóval, jó hangulatban telt az út hetedik kísérőmmel,kár, hogy olyan közel volt a kis étterem…

Ott a Márti rámmálházta a skutellás szatyrot és elindultam. Ekkorra már világosan tudtam, hogy sokat akart a szarka. Az éthordó, a kenyeres szatyor, a desszertes szatyor, a zöldséges szatyor.

De egyrészt valami húslevest szerettem volna főzni hétvégére, mert a zacskós levesek már előre köszöntek, másrészt pedig mondták, hogy jön a nagy havazás, úgyhogy gondoltam, betankolok amit tudok. Emellett bennem volt egy kis bizonyítási vágy is, hogy nem vagyok magatehetetlen, s hogy egy kicsit nőjön az eléggé megcincálódott önbecsülésem.

Áttámolyogtam a kereszteződésen a pékség irányába, hol az egyi kezemben voltak a szatyrok, hol a másikban, hogy a szabad kezemmel tudjak botozni. Arra gondoltam, hogy amikor nagyjából a virágos magasságába érek, akkor majd átmegyek oda, mert azt az oldalt jobban ismertem.

Közben próbálkoztam időnként, hogy milyen a járdaszegély, hol tűnik biztonságosnak. Aztán leléptem, s igyekeztem. Tudtam, hogy nem sok lépés, mégis nem sikerült elérnem a másik oldalt, mert néhány nyavalyás konténer ott volt és ki kellett tapogatnom őket, hogy végre legyen szabad az út a járda felé. Ott sietve felléptem. Ez volt a második hibám. Egy oldalára fordult macskakőre léptem, amely az esőtől vizes volt és egy kicsit megcsúsztam, de szerencsére megtartottam az egyensúlyomat. Siettem, mert hallottam, hogy mögöttem morog egy autó. Ezt máskor nem szabad ilyen kapkodva tennem. Végre sínen voltam, elindultam málháimmal, amikor a következő jótét lélek , egy 50-es hölgy ajánlotta fel, hogy elkísér egy darabon. Kiderült, hogy a másik oldalon lévő egyik üzletben dolgozik, s onnan látta vergődésemet. Két perc alatt elmesélte az autóbalesetét, s hogy miken ment át – az érzékenyítés nála már megtörtént amikor kiszolgáltatott volt.

A hentesig kísért, s mivel akkorra már teljesen elvesztettem józan ítélőképességemet, oda is bementem. A kilencedik segítőm egy hölgy volt, aki segített méltó körülmények között számtalan szatyrommal elhagyni a hentesüzletet.

Innen már csupa Hawaii volt az út és szerencsésen hazaértem.

Levontam a tanulságokat. Azt hiszem, jó úton jártam, csak az eszközök nem mindig voltak megfelelőek…

És persze hiányzott a barátnőm, egy mosolygós, macisapkás Anita, aki máskor az ebédért szokott elmenni, de most sajnos beteg volt.